Izlandi póni

Izland szigete Európa egyik legészakibb tája, közel a sarkkörhöz. Még némileg érinti a Golf-áramlat jótékony hatása, így a klímája a hideg ellenére viszonylag kiegyenlített, de a vegetáció szegényes. A sziget benépesedése a főként Norvégiából érkező telepesekkel 874-ben kezdődött. A telepesek hozták magukkal kelta eredetű lovaikat a norvég tundráról, emellett Észak-Skóciából illetve a Shetland-szigetekről is kerülhetett be néhány póni, melyek a szigeten elszaporodtak. Az államalapítással egyidejűleg 930-ban az izlandi parlament megtiltotta a lovak szigetre való behozatalát, így azóta - több mint ezer éven át - idegen vér nem kerülhetett az állományba! Ezt a szabályt ma is olyannyira betartják, hogy az az egyed, amely bármilyen okból, de elhagyja a szigetet, többé már nem kerülhet oda vissza.

Történet

A rendkívül kedvezőtlen életfeltételek ellenére az állomány szépen gyarapodott: 1703-ban 2700, 1783-ban pedig már több mint 36 ezer lovat jegyeztek fel a szigeten. Az 1783-84. évi vulkánkitörés következtében az állomány mintegy 70%-a odaveszett, de aztán viszonylag rövid idő alatt felszaporodva ismét elérte a 40 ezres létszámot, és azóta ezen a szinten stabilizálódott. Törzskönyvét 1920 óta vezetik, de a világ minden részén az a ló számíthat izlandi póninak, amelynek minden őse Izland szigetére vezethető vissza. Tehát nem a genealógiai leszármazás, hanem az izlandi eredet a fajtába sorolhatóság kritériuma.

Európában divatja az elmúlt 4 évtizedben kezdődött és azóta rohamosan terjed. Első pillantásra szinte érthetetlen, mi teszi ezt az egyáltalán nem szép, zömök, nagyfejű, szőrös, primitív külsejű állatot olyan kedveltté. Nos, nem másért, mint két olyan jellegzetes tulajdonsága miatt, ami a világon szinte csak ennek a fajtának a sajátossága.

Tulajdonságok

Az egyik: a páratlan alkalmazkodóképessége. Úgy a takarmányozás, mint a tartás terén rendkívül igénytelen. Szinte bárhol megél, istállót, abrakot nem igényel. Takarmányát a hó alól is kikaparja, legfeljebb a nagy nyári forróságban célszerű számára egy kis árnyékot biztosítani. Edzett, ellenálló, a betegségekre nem fogékony. Ezek az értékmérő tulajdonságok még akár más pónifajtákra is többé-kevésbé ráillenének, de az izlandi póni rendkívül könnyen kezelhető, gyerek, felnőtt, kezdő, haladó nyugodtan bánhat vele probléma nélkül.

A másik: jellegzetes mozgása, az úgynevezett tölt. Ez egy olyan sajátságos mozgásforma, amely szinte kizárólag csakis az izlandi póni sajátossága. A lábsorrend a lépésével megegyező, de ezt az egészen lassú tempótól a vágta sebességig képes fokozni. Ha valamihez hasonlítani akarnánk, talán a humán sportban a séta és a távgyaloglás kapcsolata lehetne felhozható példa. A tölt mozgás a lovas számára rendkívül kényelmes, nem ráz, kellemesen hintázó érzetet kelt, könnyű a lovon fennmaradni.

Ma, amikor napjaink rohanó világában mindenki a lehető legkevesebb idő- és energiabefektetéssel szeretne valamilyen eredményt elérni, gondoljunk csak bele: egy kezdő lovasnak legalább fél évig tart, míg oly módon tudja elsajátítani a lovaglás alapjait, hogy mindhárom jármódban biztonsággal tudjon közlekedni és kialakuljon az a "lovas érzés", ami már élvezetet is nyújt. Ez idő alatt számos esés, izomláz, zötykölődés nehezíti a tanulás folyamatát. Ezzel szemben az izlandi pónin annyi ideig tart megtanulni lovagolni, mint kerékpározni. A harmadik alkalommal már vezetővel kirándulásokat tehet a kezdő lovas... A lónak eszébe se jut, hogy önállósítsa magát vagy megváljon lovasától. Így nem csoda, ha mind népszerűbbek lesznek ezek a kis "szőrmókok", noha viszonylag csekély számuk miatt beszerzésük egyáltalán nem könnyű és nem olcsó. Ugyanakkor, ha már van belőle valakinek, a tartása egyáltalán nem okoz gondot, és a szívósságuk miatt felnőtt embereket is képesek cipelni.

A tölt mozgás mellett az izlandi póni másik jellegzetes mozgásformája az ún. poroszkálás, amelynél az ügetéssel ellentétben az egyoldali lábakat egyszerre viszi előre a ló. Ez a jármód más fajtáknál is előfordul, bár nem gyakori. A lovas számára szintén élvezetes mozgásforma.

Megjelenés

Maga a fajta 125 és 140 cm közötti bottal mért marmagasságú, övmérete 150-170 cm, szárkörmérete 15-17 cm. Feje nagy, burkolt, kissé nehézkes, egyenes profilvonalú, ék alakú. Járomcsontja kinnülő, szemei kissé ferdevágásúak, elég nagyok, bizalomgerjesztőek. Homloka széles, igen dús üstökkel benőtt. Fülei aprók, szinte elvesznek a dús szőrzet között. Nyaka vaskos, hosszú, igen dús sörényű, széles, mély torokéllel. Törzse viszonylag hosszú, háta izmos, fara csapott. Lábai vékonyak, de igen erősek. Télire hosszú, dús, bozontos szőrzetet növeszt, amely megvédi a legzordabb időjárástól is. Színe bármilyen lehet, a leggyakoribb a pej, fekete vagy sárga, de fakó és tarka is előfordul, sőt a szürke sem ritka.

Későn érő, teljes kifejlettségét csak hat éves korára éri el. Öt éves kora előtt sem használatba, sem tenyésztésbe venni nem ajánlatos. A késői használhatóságért kárpótol hosszú hasznos élettartama, jó szaporodóképessége, igénytelensége és szelídsége.